Incendio - 2. fejezet: Pajzs

 

 Reggel elmacskásodott végtagokkal keltem, jól esett tehát, mikor hozzáláttam reggeli testedzésemhez, a jógához. Bámulatos emberi találmánynak véltem, hiszen erősített, és hajlékonyan tartotta az izmaimat. A szokásos gyakorlatokat végezvén megboldogult apámra gondoltam, aki volt olyan jó, hogy egy muglit vett feleségül, aki bevezetett engem a testmozgás e furcsa világába.

Mikor befejeztem, átöltöztem. Természetesen mugli ruhát vettem fel, ezzel is kerülve a feltűnést, majd lesiettem, hogy megreggelizhessek, mielőtt betoppannak az itteni sárkánykutató kollégák.

Az ebédlőt egy kurta folyosóval kapcsolták össze a fő épülettel. A helyiségben nem sok ablakot láttam, így kevés természetes nappali fény jutott be. De a kivilágítása egyenesen bámulatos volt. A plafonon fényfüzérek lógtak, melyek egy pontban futottak össze, ezzel olyan érzést keltve, mintha egy sátorban lenne az ember. A villanykörteszerű izzókban apró, lila lángocskák égtek. A falakon fáklyatartók sorakoztak, némelyik kék némelyik vörös lánggal borítva be környezetét. Ez a három szín földöntúli fénnyel árasztotta el a termet.

Bámészkodásom után helyet foglaltam egy kétszemélyes asztalnál, majd a kezembe kaparintottam az étlapot. Norvég ínyencségek sora tárult a szemem elé, hirtelen azt sem tudtam, melyik étekkel is lássak hozzá a töméntelen, nos, zabáláshoz. Végül, hosszas tipródás után, úgy döntöttem, mindenből rendelek. A sárkányok után a gyomromat szerettem a legjobban. Fennhangon ejtettem ki a különböző fogásokat, leadva így a rendelést.

- Szeretnék sózott halat, bacont, rántottát, lefsát (burgonyából készült lepénykenyér), gjetöstöt (kecsketejből készült, barna színű, édeskés sajt) és természetesen lekvárt. – az ételek elhangzásuk után, szépen sorjában megjelentek az asztalon, gusztusosan tálalva. Hozzáláttam az evéshez.

Húsz perc múlva a tányérok üresen álltak, és a teríték úgy gondolta most már végezhettem, így egyik pillanatról a másikra eltűnt. Boldogan, teli hassal álltam fel helyemről, hogy ismét lakrészem felé vegyem az irányt.

A szobába érkezve magamra öltöttem vastag, bundával bélelt, világosbarna szövetkabátomat, mely tökéletesen illett barna, hasított bőr bakancsomhoz. Lábbelim barázdált talpa megakadályozta, hogy elcsússzak a jeges útszakaszokon. A védelmemet szolgálta csúszásgátló bűbájom is, amit azelőtt szórtam cipőmre, mielőtt kiléptem volna a szálló kapuin.

Kint csípős hideg fogadott. Muglik siettek el mellettem, hogy időben odaérjenek munkahelyükre. A varázzsal rendelkező népeknek fenntartott hotelt nyilvánvalóan nem láthatták.

Alig várakoztam öt percet az utca szélén, mikor megjelent mellettem két fekete kabátos alak, mintha csak a semmiből bukkantak volna elő. Minden bizonnyal ez így is volt.

- Miss Scamander? – szólt hozzám az egyik. – Hadd mutatkozzunk be! – folytatta norvégul, és szerencsém volt, hogy már jó pár éve gyakoroltam a nyelvet. – A nevem Magnus Solberg, a társam pedig Olav Kristoffersen. Örülünk, hogy megismerhetjük.

- Úgyszintén. – feleltem röviden.

- Jobbnak látjuk, ha a szócséplést későbbre tartogatjuk, most vár a munka. Ezt mindenképpen látnia kell. Kövessen minket! – intett egyet, majd meg sem várva válaszomat, elindultak egy sikátor felé, ahol feltűnés nélkül végrehajthattuk a hoppanálást. Mit volt mit tennem, utánuk indultam. A kivilágítatlan utcácskába lépve, akarva akaratlanul a pálcám után tapogatóztam, amely mindig az övemen függött egy egyszerű tartóban. Persze tudtam, hogy nincs mitől félnem, csupán a beidegződéseim voltak azok, amik járatták velem a bolondját.

Hamar utolértem a két férfit, ebben az utamba kerülő kisebb – nagyobb hókupacok sem állíthattak meg. Melléjük érve belekaroltam Magnus felkínált jobbjába, és a következő pillanatban már éreztem is a jól ismert húzást a gyomrom táján, majd a nyomást, amely kipréselte az összes levegőt a tüdőmből.

Mikor újból oxigénhez jutottam, körülnéztem. A semmi közepén voltunk, jobban mondva a semmi tetején. Ugyanis egy kisebbfajta hegyen álltunk. Az ösvény, amelyre érkeztünk két irányba vezetett. Hogy jobban lássak előkaptam kőrisfából készült tizenegy és fél hüvelykes, sárkányszívizomhúr maggal rendelkező pálcámat, és elmormoltam egy Lumos – t. Magasra emeltem, így nagyobb területet sikerült áttekintenem.

Mögöttünk egy sötétségbe burkolózó házikó magaslott, kéménye füstpamacsokat eregetett.

- Az a muglié, aki az esetet jelentette? – mutattam az építmény felé. Magnus aprót bólintott. – Nagyszerű. – mormoltam. A másik irányba tekintettem pár lépést téve a csapáson. Sajnos még a pálcám hegyén égő kékes láng sem segített abban, hogy jobban ki tudjam venni a környezetemet. Fákat láttam, köveket és akkora sziklákat, mint jómagam.

- Nos? – fordultam kísérőimhez.

- A többi kolléga egy kevéssel előrébb várakozik. – adta a tudtomra Olav, akinek eddig hangját sem hallottam. Most rajtam volt a sor, hogy bólintsak.

- Akkor ne tétlenkedjünk! – ismét a sötétségbe vesző földútra függesztettem a tekintetem, és kísérőimet otthagyva elindultam rajta. Természetesen pár másodpercen belül követni kezdtek, lépteik alatt néha – néha összeroppant egy a földön heverő gally.

Az erdő rémisztően magasodott fölénk, a fák koronája néhol egymásba gabalyodott, úgy kapkodtak a másik ágai után, mint ahogy egy szerelmes ifjú kapkod párja kezéért. Tovább növelte borzongásomat a rémséges csend. Nemhogy kísérőim sem beszéltek, de mintha még az állatvilág is elfelejtett volna lélegzetet venni. A fák kiszorítottak minden fényt az ösvényről. Egy ízben majdnem bokámat törtem, mikor az út magas sziklák között vezetett.

Így tehát hatalmasat sóhajtottam, midőn húsz perces bukdácsolás után végre egy csinos kis sátortáborhoz értünk. Nem lepődtem meg mikor öt varázsló függesztette rám metsző pillantását. Kevés boszorkány foglalkozott sárkányokkal.

- Jó napot, uraim! – biccentettem udvariasan. – A nevem Amelia Scamander.

- Jól tudjuk, ki maga. – lépett közelebb egy mogorvának tűnő, szakállas férfi, hogy kezet foghasson velem. Jó alaposan megszorongatta ujjaimat. - Én vagyok a csoport vezetője, Sondre Martinsen.

A kezdeti bámulás után észbe kaptak a többiek is, és mind bemutatkoztak, úgy ahogy azt az illemszabályok megkövetelték. Mind kedvesen fogadtak, és nem telt bele öt percbe már oda vissza el tudtam sorolni mind a hét kolléga nevét. Kiderült, hogy Magnus és Olav mégsem olyan csöndesek, mint mutatták. Olav két évvel fiatalabb öccse, aki három esztendővel öregebb nálam - név szerint Leander – is a tábor tagja volt. Mellettük csapatunkat erősítette Sigurd Lunde, Eirik Nguyen és Sivert Madsen. Mind harminc alattiak voltak, így könnyen megtaláltuk a közös hangot.

A tábortűz vidáman pattogott, meleg fénye bevonta a környező fákat, és megolvasztotta a havat. Ennél fogva nem örültem kimondottan, mikor eljött az ideje, hogy eloltsuk a lángokat, és visszatérjünk az ágak tengerébe.

Hoppanáltunk, én ismét Magnus – szal utaztam, mivel nem ismertem a helyet, ahová tartottunk. A pálcáinkat nem használhattuk semmilyen fényforrás kicsikarására, mert a hely, ahol utoljára a sárkányokat látták, már nem volt messze. Mindazonáltal nehezen hittem, hogy kettőnél, legfeljebb háromnál több sárkány van a közelben. A norvég tarajosok nem élnek kolóniákban, gyűlölik a fajtársaikat. Csupán a párzási időszakra állnak össze a nőstények a hímekkel, majd mikor az egyetlen fióka kikel, és elég nagyra nő, hogy meg tudja védeni magát, mind a hárman elválnak egymástól.

Megérkezésünk épp oly sima volt, mint az első, a bizonytalan talaj ellenére. Az erdő ezen részén talán még sötétebb volt, ha ez lehetséges, és most pálcáinkat sem tudtuk előkapni, hogy fényforrásként segédkezzenek.

Valaki a könyökömhöz ért, de képtelen voltam megállapítani, ki lehetett az. Csak a halk lélegzetvételeket hallottam, a fák közül semmiféle zaj nem érkezett. A sárkányok lakta helyeket minden állat elkerüli.

- Erre gyertek! – szólalt meg Magnus, aki már neki is indult egy meredek ösvénynek. Szótlanul követtük, nem hangoskodhattunk. Pár percnyi lassú gyaloglás után az erdő mintha világosodni kezdett volna, egyre jobban ki tudtam venni társaim és a fák körvonalait.

Mindent hó borított, ezért velem együtt az összes társam elmormogott egy bűbájt, amely megszűntette a kellemetlenül nagy zajt csapó ropogást. Libasorban haladtunk tovább, mígnem elérkeztünk a völgybe, ahol legutóbb észlelték a sárkányokat. Itt egy nagyobb nyílt tér fogadott kővel és hóval borított patakparttal. Tökéletes hely egy újonnan kikelt fiókának. Könnyen védhető, van víz és közel az erdő, ahonnan egyszerűen beszerezhető az élelem, vagy, ahol el lehet bújni.

- Nem ostobák, az egyszer biztos. – suttogtam, miközben elhatárolódtam a többiektől, és egy fa mögé bújva kilestem. Társaim hozzám hasonlóan tettek. Amit láttam, nem lepett meg. Egy nőstény tarajos feküdt a tisztás túlsó felén, mellette egy pár hetes fióka.

- A hím biztos vadászik. – jegyezte meg suttogva Leander.

- Csak nem mindegy, kire. - válaszoltam. – Figyeljetek, nem tudhatjuk, észrevettek-e minket.

Meredten néztem a két heverésző sárkányt. Látszólag nyugodtnak tűntek. A nőstény becsukott szemekkel feküdt, de valószínűleg nem aludt, minden figyelme egyetlen porontyára összpontosult. Farkát ide-oda csapdosta elzavarva nem létező élősködőit, ugyanis ezen az éghajlaton semmi ilyesmi nem marad meg. Mintha ezzel figyelmeztetett volna minden erre járót, bármiféle lény is legyen az.

A fióka ténylegesen aludt, álmában meg-megrezzentek repülésre még képtelen szárnyai.

Mellettem társaim áttelepítésükről kezdtek diskurálni, de én továbbra is csak a sárkányokat tudtam figyelni. Mert valami nem volt rendjén. Az anya farka megállt a levegőben, addig ernyedt izmai most megfeszültek. Fekete szeme zöld tűzzel égett. Kiszagolt valamit.

- Csönd legyen bolondok! – ripakodtam rá halkan a többiekre, mintha egy csapat pályakezdővel lenne dolgom. – Ha nem vigyázunk elevenen fogunk elégni.

Elnémultak, a tisztáson fekvő két szörnyetegnek szentelték minden figyelmük. A világ egy pillanatra teljesen elnémult, majd velünk szemben megrezzentek a bokrok, és három férfi lépett ki a fák közül. Mindnyájan pálcát szorongattak a kezükben, arckifejezésük rettenthetetlen. Tudtam, még véletlenül sem azért jöttek, mint mi.

- Sárkányvadászok. – suttogta Sigurd halálra vált arccal. – Nem hittem, hogy valaha látok ilyet.

- Én nem is akartam. – felelte Eirik megborzongva. Tennünk kellett valamit, méghozzá sürgősen. Ezek a varázslók nem mennek el sárkány nélkül.

Fel akartam ugrani addigi jól védett helyemről, hogy kimerészkedjek és segítséget nyújtsak a nősténynek fiókája védelmezésében, de Magnus visszarántott.

- Megőrültél? – nézett komolyan a szemembe, már amennyire a fényviszonyok engedték. – Ha kimész, megölnek.

- De azt sem hagyhatjuk, hogy elvigyék őket! – vágtam vissza, talán egy kicsit hangosabban a kelleténél.

- Nem tehetsz semmit. Ez nem a mi dolgunk. – magyarázta, de el sem hittem, amit kiejt a száján. Összevont szemöldökkel figyeltem arca rezzenéseit, tényleg teljes meggyőződéssel beszél-e. Nem tudtam sokáig tanulmányozni a szemeiben cikázó érzelmeket, mert forró levegő érte a rejtekhelyünkül szolgáló bokrokat. Az anya tüzet okádott, narancssárga lángok csapódtak ki állkapcsai közül, fenséges, tűhegyes fogai megcsillantak az erőteljes fényben. Farkát meglegyintette utolsó figyelmeztetésként: Ha nem hagyják el most rögtön a helyet, támadásba lendül.

Kirántottam magam Magnus szorításából, miközben odakiáltottam.

- Hát akkor megölnek.

Kirohantam a tisztásra a fedezéket, ezáltal biztonságot adó bokrok és fák közül. A sárkány farka táncot járt mellettem, veszélyes és gyilkos táncot, de sem ő, sem a varázslók nem vettek észre. Egyedül az anyja mögé bújt fióka emelte rám rémült tekintetét.

- Stupor! – kiabáltam, mire előre szegezett pálcám végét vörös fénynyaláb hagyta el. Átkom arcon találta a jobb oldalon álló alakot, mire az eszméletlenül csuklott össze. Társainak most már két veszély forrását kellett elhárítani. Nem is restelltek támadni, engem és a nőstényt sem kímélték. Helyzetemet nehezítette az a tény is, hogy egy kifejlett tarajos állt mellettem, felborsózott kedélyekkel, farkát ide-oda lengetve, csapkodva, így nem csak a nekem szánt átkokat kellett kerülgetnem.

A két férfi ekkor egyszerre célzott a sárkányra, ezáltal olyan erős átkot tudtak szórni rá, ami miatt az felágaskodott, szárnyát pedig szélesre tárta fájdalmában. Sajnálatomra, elég közel voltam hozzá, hogy nekem lendüljön az egyik, ebből fakadóan egy vastagtörzsű fának csapódtam. Szerencsémre kabátom megvédte a hátamat a horzsolásoktól, de a tüdőmből kiszorult a levegő, ezért hosszas másodpercekbe telt, míg összeszedtem magam. Míg mozdulatlanul levegőért kapkodtam a térdemre támaszkodva, a tekintetemet a fűre szegezve, borzalmas forgatókönyv játszódott le a fejemben. Hiszen, ha nem tudom megvédeni a sárkányokat, jobb esetben elviszik, rosszabb esetben itt helyben megölik és megcsonkítják őket. A fióka nem élheti túl, meg sem adatik neki az esély egy hosszú életre.

Ekkor vérfagyasztó üvöltés harsant. Beleremegtek a fák és a bokrok, a madarak felrebbentek, a földhöz kötött állatok pedig életüket mentve futottak a veszedelem elől. Felkaptam a fejem, de, ami a szemem elé tárult kétszeres megrökönyödésre késztetett. Először is az anya eszméletlenül feküdt a földön gúzsba kötözve, a kicsi rémült szemekkel hátrált támadói mellől egyre messzebb kerülve a védekezésre immáron képtelen nősténytől. A másik meglepetést az okozta, hogy megérkezett a hím.

Nagy dörrenéssel érkezett a talajra. Nem bírtam megállni, a lábam felmondta a szolgálatot. A levegő ismét kiszorult a tüdőmből. Csillagok táncoltak a szemem előtt a légszomjtól, valamint az aggodalomtól, hogy nem tudom megvédeni a családot.

Míg én feküdtem, és megpróbáltam életben maradni, addig a hím küzdött, hogy elkergesse a területére tolakodókat. Viszont a varázslók nem adták könnyen magukat, erős bűbájaik kitartottak, sőt eleddig kiütött társuk ismét csatlakozott hozzájuk, így ismét hárman küzdöttek a hosszú repüléstől kimerülni látszó hím ellen.

Összeszedtem minden erőm, hogy felállva ismét a sárkányok segítségére siessek. Hőhullám tört felém, a meleg levegő megperzselte kissé az arcomat, ahogy a tarajos kitátva a száját, tüzet okádott. A varázslókat természetesen ez nem érte váratlanul, felkészülve várták az előtörő lángokat. Én merészen szórtam az ártásokat és különféle átkokat, de a férfiak túlságosan ügyesek voltak, s kitértek varázslataim elől.

Mikor úgy éreztem, elfogyott az erőm, és már kezdtem volna leengedni a kezem, hogy visszafussak a fák takarásába megrémült, ledermedt társaimhoz, Magnus jelent mellettem. Majd sorban a többiek. Mind ott álltak, kockáztatva az életüket pár veszélyes ragadozóért, akik minket is megtámadhatnak. Büszke voltam rájuk, és büszke voltam magamra is, hogy példát mutattam, és merész tettemmel őket is erre késztettem.

Egyre és egyre előrébb léptünk, míg a férfiak egyre és egyre hátrébb húzódtak. Mi voltunk a pajzs, amely megvédte a védteleneket.