Soman Chanani: Jók és Rosszak iskolája - Jótett helyébe

 

A SZTORIRÓL:

A két iskolánál kezdődik a történet, ahol Sophie azon vívódik (*komolyan megőrülök tőle, hogy semmiben nem tud dönteni*), hogy jól választott-e.  A Gazgató, aki jelenleg Raphalnak hívatja magát, mindent megtesz, hogy a lány elhigyje, csak ő szereti igazán. Végül felhúzza a gyűrűt Sophie ujjára, de a meséjük nem zárul le. Túk régóta van nyitva a történetük, így a nap elkezd összemenni, a világvége pedig közeledik.

Eközben Tedros és Agatha Gavaldonban bújkál, szó szerint, mivel vadásznak a lányra, akit boszorkánynak kiáltottak ki. A bújkálás alatt a két szerelmes kapcsolata megromlik, be vannak zárva, és ez rányomja a bélyegét a kedélyállapotukra is. Végül csak úgy alakul, hogy elfogják őket, Callisszal együtt, de Stefan megmenti őket, így két hősünk visszatér a Végtelen-erdőbe, hogy megmentsék Sophiet.

Uma hercegnő talál rájuk, aki csatlakozik a Tizenkettek Szövetségéhez, és éppen ide szeretné elvezetni Tedrost és Agathát. Út közben elhaladnak Hófehérke kunyhója előtt, akit megölt a halálból visszatért boszorkány. 

Mikor megérkeznek a  Szövetséghez rá kell jönniük, hogy a régi nagy mesehősök bizony megöregedtek, tólószékbe kerültek, így nem sokat tudnak segíteni a Gazgató legyőzésében.

Merlin segít az ifjaknak bejutni az iskolába az előző részben megismert varázsitallal, így Agathából fiú, Tedrosból pedig lány lesz. 

Mindeddig Sophie az iskolában megkezdi tanári pályafutását, aminek eleinte nem örül, mert nem igazán kedvelik volt diáktársai. Kételkedik Raphal szerelmében, így megkéri a gyűrűt, hogy mutassa meg igaz szerelmét. A gyűrű az ujjára Tedros nevét rajzolja ki.

Agatha megszerzi az Excaliburt, mivel ez kell a Gazgató legyőzéséhez, amelyet a Gavaldonról készült képben talál meg. Raphal rátalál és elmagyarázza neki, hogy a Könyvfalók otthona is a mesevilág része, és az a terve, hogy az őket megvédő pajzsot átszakítva behatol Gavaldonba.

Közben Tedros ráveszi Sophiet, hogy tartson velük, aki csak akkor teszi ezt meg, ha Tedros ad neki még egy esélyt. Tedros belemegy, természetesen hazugsággal, illetve Agatha is, bár ő azért, mert fél királynő lenni. 

Tehát elmenekülnek, a Gazgató pedig nem tesz semmit. Merlin a három szökevényt (plusz három kémét és Hortot) elrejti a Tó Asszonyánál. Itt megjelenik két újabb karakter, a rég elveszett Guinevere és Lancelot, akik évek óta bújkálnak. Természetesen Tedros kiakad, két hétre el is tűnik. Míg ő bújkál, Sophie és Agatha újból jóban lesznek. A herceg végül előkerül, és elviszi Sophiet egy barlangba, ahol beszélgetnek. A beszélgetés végére kiderül, hogy Sophie nem szereti Tedrost, így a fiú magára hagyja, hogy pusztítsa el a gyűrűt. A lány ennek nem tesz eleget (mily meglepő), és inkább visszamegy a Gazgatóhoz, és hátrahagyja barátnőjét. 

A többiek felkészülnek a háborúra az öreg mesehősök oldalán, meg kell védeniük őket, ugyanis ha még egy meghal, a Gavaldon körüli pajzs eltűnik. 

Egy hét múlva elindulnak, a napnak pár órája van csak hátra. Merlin ügyességének köszönhetően Tedros és Agatha kap időt, hogy megtalálják Sophiet és rávegyék pusztítsa el a gyűrűt. 

Sophie végül rájön, hogy sokkal fontosabb a barátság, mint egy olyan ember, akit nem is szeret igazán, így a gyűrű megsemmisül, a Gazgató pedig meghal.

A VÉLEMÉNYEM:

• A cselekmény:

Természetesen imádtam, még jobban, mint az első kettőt. Hosszú volt ugyan, de nem éreztem annak, gördülékeny volt a cselekmény, pont annyi megtorpanással, ahányra szükségem volt. Mindenre kaptam magyarázatot, egyszer még az állam is leesett a fordulattól. 

Tényleg igaz, hogy Tokien a fantasy atyja, mivel ebben a műben is fedeztem fel utalásokat, ötleteket a híres Gyűrűk urából. Amit szintén imádok, szóval nem is kérdés, mennyire tetszett ez a rész. 

A régi nagy mesehősök, akik gyerekkorom meghatározó karakterei, szintén megjelentek, csak nem úgy, ahogy mi emlékszünk rájuk. Ez kimondottan tetszett, hiszen mindenki megöregszik egyszer. A Tizenhármak Szövetsége szerves részét alkotta könyvnek, akik terelgetták a fiatal generáció sorsát.

Térjünk rá az Új és Régi iskolára. Újabb ellentét, újabb összetétele a tanári gárdának, újabb diákok. Tetszett, bár itt is felfedeztem azt az érzést, amit az előző könyvben. Ismét nem klappolt valami, hiányzott a Jó, hiszen anélkül nincsen Gonosz sem, szóval mégiscsak örülök, hogy a végére helyreállt az iskolák megszokott rendje. 

Jó ötlet volt az öreg hősökkel együtt behozni az halott nemeziseiket, bár egy kicsit morbid volt arról olvasni, hogyan vannak összefoltozva. Éltek, de mégsem igazán. 

Agatha és Sophie történetében újabb fejlemények adódtak (*ezt nem részletezem, legyen valami meglepetés is*), amikre én is nagyokat pislogtam, végre volt egy szála a cselekménynek, amire nem lehetett semmilyen módon számítani. 

• A szereplők:

Sophie hozza a formáját, ismét döntésképtelen, továbbra is a magánytól való félelme vezérli minden tettét. Már rémeket lát, azt hiszi Agatha is kihasználja saját céljai eléréséhez, pedig egyetlen ember teszi ezt, akihez folyton-folyvást visszafut. Folytatja a csiki-csuki játékot is, egyszer jó, egyszer rossz. Nem tud egyik oldalnak sem elköteleződni. Természetesen a végére beletörődik helyzetébe, és rájön: attól még, hogy valaki egyedül van, nem feltétlenül magányos.

Tedrost még jobban megismerhetjük, hűségéről Agatha iránt megbizonyosodhatunk. Szinte egy sziklafal, olyan magabiztos(nak mutatja magát), teljes mértékben meg van győződve róla, hogy Agatha egyetlen, igaz szerelme. Anyjával való találkozása során jöhetünk rá magunk is, hogy bizony egy nagyon érzelmes fiúval van dolgunk, akinek a múltja sok álmatlan éjszakát okozott. 

Agatha az egész tönténet alatt hozza a formáját, mindenben biztos csak saját magában nem. Azt tudja, hogy szereti Sophiet és Tedrost is, de fél attól, hogy királynő legyen. Ebből fakadó önbizalomhiánya miatt romlik a kapcsolat közte és barátja között, nem meri neki bevallani, hogy nem akar királynő lenni.

Végül persze rájön, hogy ha Tedros szereti, akkor a nép is meg tudja szeretni, illetve barátja is megnyugtatja ez ügyben, nem kell rögtön királynőnek lennie, végig ott lesznek egymásnak, és beletanulnak együtt ezekbe a szerepekbe.

Raphal egyetlen mozgató rugója a hatalom és mások irányítása, annak ellenére, hogy nagyon öreg, tehát bölcsnek kéne lennie, inkább türelmetlen, így lehetetlen, hogy megnyerje ezt a csatát a kitartó ellenféllel szemben. 

A három fő karakter mellett kaptunk egy rakás új szereplőt. Imádtam az öreg mesehősöket, a régi feléledt nemeziseket (*bár a Kampó kapitány fordítást nem bocsátom meg*), és Guineveret, illetve Lancelotot sem akarom kihagyni a felsorolásból.

Gandalf, mármint, khm, Merlin nagyon fontos a történet szempontjából, ő a legfőbb útmutató a fiatal hősök számára. Nélküle nem jutnának be az iskolába, illetve a csata kimenetele sem lenne az, mint amit végül kaptunk. Agatha elvi kérdéseire is megoldást talál.

• A végkifejlet:

Senki sem fog meglepődni a végén, hogy az igazi rossz veszít, a jó pedig győzedelmeskedik. Sophie végre megtalálta a helyét, levonta a következtetéseket a történetükből, és rájött, hogy nem kell ahhoz igaz szerelem, hogy ne legyen magányos. Agatha beletörődött abba, hogy királynő lesz, és ebben nincs semmi rossz, sőt remekül fogja csinálni.

Igazi jó kis lezárás lett, olyan, amit érdemel egy ilyen hosszú ívű történet. Nyitva hagyta azokat a kérdéseket, amelyket nyitva kellett hagyni, hogy az olvasó úgy gondolhassa tovább a mesét, ahogy az neki jó. 

ÖSSZEGZÉS:

Azt mondanám, hogy hiányozni fognak a karakterek (*nem, Sophie nem*), de tudom, hogy van egy folytatása a trilógiának, amit nemsokára el is kezdek olvasni. Imádtam az egész sorozatot, rengeteg jó ötlettel, újak és régiek egybefűzve, így volt tökéletes. Olyan dolgokat feszegetett, amit nem vártam volna egy mesétől, tehát nem csak a történetet tudtam élvezni, hanem gondolkodóba is estem. Mindenkinek ajánlom, aki szeretne utazást tenni egy olyan világba, ami a gyerekkorunkba (*legalábbis az enyémbe*) vezet vissza, mégsem azt fogja kapni, amit remél, hanem sokkal, de sokkal többet.